Világutazó

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen!

Kerekesszékkel és egy tinédzser barátnővel Európában tűzön-vízen át? Ő és én, spórolt pénzzel a zsebünkben, a szüleink tudta nélkül vágtunk neki a lagúnák városának, Velencének. Mindezt az „Apám beájulna” után szabadon.

Korlátokkal teli világban élünk. Korlátoznak minket körülményeink, a munkánk, a kötelességeink, néha még azok az emberek is, akik körül vesznek. És van, akit korlátoz egy születési rendellenesség. Talán joggal érezhetném magam mozgáskorlátozottnak, hiszen kerekesszékkel közlekedem, és sok akadályba ütközöm mindennapjaim során. Viszont ezek a nehézségek számomra teljes mértékben legyőzhetőek. Természetesen vannak olyanok köztük, amik áthidalásához egyedül kevés vagyok, de ha van egy olyan ember mellettem, aki ugyanakkora elszántsággal veti bele magát az ismeretlenbe, mint én magam, akkor nincs padka, vagy lépcső, ami az utunkba állhatna! Ebből a lelkesedésünkből merítettünk erőt és ötlöttük ki, hogy a film alapjául szolgáló eseményeket valósággá tesszük. 16 és 19 évesek voltunk.

Álom, vagy valóság?

Volt egy nehezebb időszak az életemben, amikor egy félre sikerült műtét miatt évekig kellett ágyban feküdnöm. Akkoriban rengeteg filmet néztünk a barátnőmmel. Bele képzeltük magunkat a szereplők helyébe és őszintén hittük, hogy ezek a jelenetek egyszer velünk is megtörténhetnek. Egyik ilyen kedvencünk az Apám beájulna volt, legalább százszor megnéztük! Inspiráló sztori, fiatalos és őrült, pont, mint amilyenek mi voltunk akkoriban.
Ha a filmet néztem, elrugaszkodhattam a betegágytól egy óceánnal, napsütéssel és kalandokkal teli világba. Minél többször láttam, annál biztosabban érlelődött bennem a dédelgetett terv. „Nem fekhetek itt az örökké valóságig! Egyszer majd újra erőre kapok, és ott leszek!”

Spontán az ismeretlenbe

Az évek elteltével sikeresen felépültem, így elkezdtünk kitartóan gyűjtögetni, és várakoztunk a megfelelő alkalomra. Úgy gondoltuk, az lesz az igazi, ha komolyabb tervezés nélkül, spontán vágunk neki a kalandnak. Július közepén volt egy szabad hetünk, épp táborból tartottunk hazafelé. Megérdeklődtük a pályaudvaron, hogy melyik országba megy a legolcsóbban vonat, Olaszország nyert. Délután 5-kor indultunk, pár óra leforgása alatt pedig készen állt a becsomagolt sátor, a túlélőcsomag, a zsebben lapuló megtakarított pénz és a fedő sztori a szülőknek. Egy szegedi sátorozás biztos alibinek tűnt, bár fogalmunk sem volt, hogy igazából mi vár ránk, és cikáztak bennünk a kérdések: „Hol fogunk aludni? Meddig maradunk? Mit mondunk a szüleinknek, ha megtudják?”

Tizennégy óra zakatolás után végül megérkeztünk állomásunk helyszínére. Annyi inger ért bennünket, hogy nem győztünk betelni velük, megrészegített a váratlan szabadság íze. Nem voltak kötelezettségek, korlátok, csak mi ketten és Velence!
Botladozva próbáltunk boldogulni a városban, szálláshely után kutatva, a barátnőm volt a „láb”, én pedig az „ész”. Az angol nyelven való kérdezősködés, a szervezkedés és az alkudozás az én hatáskörömbe tartozott, Ő pedig cipelt, emelgetett, azaz biztosította a fizikai támogatást.
Vettünk egy turistatérképet, ráböktünk a legolcsóbbnak tűnő kempingre és Cavallino felé vettük az irányt. Hajóról hajóra szálltunk, buszokra szenvedtük fel magunkat, gyalogoltunk és stoppoltunk.

Összesen 1 hetet töltöttünk a csodavárosban, Velencében. Megnéztük a Szent Márk teret, sétáltunk a hangulatos kis utcácskákban, ettünk igazi olasz pizzát, partiztunk egy helyi diszkóban és pancsoltunk a tengerben. Mindent megörökítettünk, hogy ezek a felejthetetlen pillanatok sose illanhassanak el.
Csodálatos embereket ismertünk meg, akik támogattak, segítettek minket utunk során. Volt, aki elvitt a kempingig, vagy befogadott a szállója nappalijába éjszakára, volt, aki felvitt a lépcsőn, vagy meghívott egy fagyira. Igaz, lefogytunk pár kilót és még egy képeslapra sem futotta, tény, hogy néha éhesek voltunk, fáztunk és nem volt hol aludnunk, de mindezt együtt éltük át, és minden nehézség egyfajta pikantériát adott kalandunknak.

Anyáink beájulnának!

Felelőtlenek voltunk és különösebb tervezés, megfontolás nélkül vágtunk neki? Hazudtunk a szüleinknek? Veszélynek tettük ki magunkat? Ezekre mind igen a válasz. Ma már, 27 éves fejjel sok mindent másképp csinálnék, többek között ezt is. De nem bántam meg semmit, mert továbbra is szentül hiszem, hogy „félig él, az aki nem mer”.

Úgy gondolom, kedvenc filmünk szereplői, Barbi és Szarka most elismerően ránk kacsintana. Féltünk attól, hogy a valóság nem olyan, mint amilyennek elképzeltük, és utazásunk nagy csalódás lesz számunkra. De ahogy mesélek, forgatókönyvet megszégyenítő pillanatok jutnak eszembe…

  • Egy egész napot töltöttünk két olasz-arab fiúval, akik reggelit vettek nekünk, miután végig aludtunk egy éjszakát a pályaudvaron (természetesen lekéstük a vonatot). Elvittek minket várost nézni, kirándulni, engem átsegítettek a lépcsőkön.
  • Amikor a szüleink felhívtak, mosolyogva meséltünk nekik a szegedi programokról, közben pedig imádkoztunk, hogy valaki ne kiabálja be a háttérből, hogy „Ciao ragazze!”.
  • Éjszakai buliból hazajövet megszállhattunk egy hotel nappalijában. (A kanapé ingyen volt és még reggeli kávét is kaptunk).
  • Visszaúton a kalauz majdnem leszállíttatott minket Dubrovnikban, de a spanyol utasok temperamentumának köszönhetően épségben, lebarnulva haza jutottunk.

S amikor stoppolást követően egy nyitott tetejű sportkocsiban száguldoztunk az olasz tengerparton, ráeszméltünk: érdemes volt évekig várni. Nincs szükségünk több filmre, álomképre, hiszen a valóság sokkal, de sokkal színesebb!

A cikk a wmn.hu számára íródott.

Minden vélemény számít!