Világutazó

Barcelonában négy keréken

Képzelj el egy világot, ahol nem figyelik minden mozdulatod árgus szemekkel. Ahol nem ugranak fél percenként oda hozzád kéretlen segítséget nyújtva, s ahol olyan önállóan közlekedhetsz, mint még soha. Igen, lehet, hogy számodra Budapest pont ilyen, de a párom és én kerekesszékkel élve mindennapjainkat, a fentebb említett momentumok sokaságával találkozunk, amint kitesszük a lábunkat (öhm… kerekünket) a lakásból. Viszont Barcelona más. Barcelonában minden olyan magától értetődőnek tűnik, legfőképp a létezésünk. Barcelona egy alternatív valóság a mi szemünkben, hogy milyen életet is élhetnénk…

20 éves koromban látogattam el először Spanyolországba, de úgy „ügyeskedtem”, hogy a két hetes nyaralás alatt már a második napon eltörtem a lábamat. Mondanom sem kell: megütött a guta, tekintve, hogy gyerekkorom óta erről az útról álmodoztam. De hát Murphy törvénye nagyúr, és én előszeretettel szoktam betartani minden paragrafusát.
Viszont a barcelonai reptéren, a képeslapokat nézegetve elhatároztam, hogy még véletlenül sem veszek itt egy szuvenírt sem, mert így legalább egyszer az életben „kénytelen leszek” visszautazni azért a nyamvadt képeslapért. Méghozzá gyógyult lábbal, boldogan, párkapcsolatban.

Murphy akkor megszívatott, de azóta már más életének tönkretételével foglalatoskodik, ugyanis egyszer sem törtem össze magam az elmúlt 7 évben (na jó, egy kis csuklótörés még pont “belefért”), sőt, tavaly előtt márciusban tényleg visszatértem Barcelonába: méghozzá az 5. évfordulónk megünneplése céljából.

Az utat már januárban elkezdtük szervezni, és az egyéni utazás mellett döntöttünk. Leleveleztem minden fontos részletet a légitársasággal, hostellel és biztosítóval, majd hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy már utazunk is. Borzasztóan izgultunk… Tudni kell rólunk, hogy mindketten ugyanazon betegséggel küzdünk (jól beválasztottuk egymást, adjunk a sztereotípiáknak!), törékenyek a csontjaink. Nem baj, legalább, ha valami történik, majd a biztosító fizet és többszörösen megtérül az utazás ára… Persze igazából egy babszem sem fért el a fenekünkben, ez volt ugyanis az első közös, s egyúttal teljesen önálló utunk.

De túléltük. És fürödtünk a “jólétben”! Úgy éltük meg az ott töltött négy napot, mintha Csodaországba csöppentünk volna. Az egy dolog, hogy meleg van, süt a nap, illatos a tenger és isteni a paella, no de azok a gyönyörűséges, lekerekített járdák! A hiper-szuper gigamodern buszok, a jobb napokat is látott, ám de teljesen akadálymentes metrók, és a tökéletes meredekségű, várakozóan felénk kacsintgató rámpák! Ez a függetlenség édes íze, maga a mennyország!

A szállásunk a Gótikus negyedben helyezkedett el, és este 10-kor landoltunk. Lelki szemeink előtt már láttuk, ahogy az első sötét sikátorban kirabolnak minket, ezért különböző teóriákat gyártottunk arról, hogy miként menekülhetnénk meg. Tettessük magunkat hülyének? Ezt a tévhitet amúgy is előszeretettel húzzák ránk itthon. Vagy hajléktalannak? Budapesten az is tuti beválna. Végül arra jutottunk, hogy bekukkantunk a sikátorba, és ha jelez az a bizonyos „vészvillogó”, inkább taxival megyünk. Aztán persze rájöttünk, hogy mi is tele vagyunk általánosítással, mert attól még, mert valami sikátor, még egyáltalán nem biztos, hogy egy bűnügyi tett színhelye is lesz. Szombat volt, pezsgett az élet, és elégedetten konstatáltuk, hogy az egész Gótikus negyed egy menő turisztikai látványosság. Öröm volt benne eltévedni, majd pedig betévedni a a szerény hostelbe és spanyolul köszönni az igen szótlan, ám rendkívül készséges portásnak. Megérkeztünk!

A következő három nap a hedonizmusról szólt, ami nekünk annyit jelentett, hogy 25 fok van, az emberek nem bambán stírölnek minket, hanem mosolyognak, és nem kell dolgozni, felmosni, és mosogatni! E pillanatok kiélvezését végeztük aktívan, miközben örömünket leltük a szabad közlekedésben. Letojtuk a „kötelezően meglátogatandó” nevezetességeket, arra mentünk, amerre csak a kerekünk vitt!

Sétáltunk a Las Ramblas-on, ettünk tengerparti kis vendéglőben, üldögéltünk a sziklákon, elmentünk vidámparkba, sörözni, vásárolni, toltuk fel a képeket ezerrel a Fészbúkra (hadd irigykedjen a nép! :D), és persze jó nagyokat veszekedtünk. De hát ez nem meglepő: átvettük a szenvedélyes, vehemens déli temperamentumot (ja nem, az már megvolt), azaz marha jól éreztük magunkat!

A vidámpark megjegyzem 6(!) emeletes volt, és egy gyönyörű hegy tetején magasodott. A szintek között panorámalifttel közlekedhettünk. De nem úgy volt ám, mint itthon, hogy Józsi bácsitól Cili nénin át, az aktakukacon keresztül a ketreces bébihörcsög kolóniáig boldog boldogtalan betuszkolja magát… Ezt a liftet csak és kizárólag a babakocsisoknak, az időseknek és a kerekesszékeseknek tartották fent. A jegy körülbelül 1200 forintnak megfelelő összegbe került nekünk, és a játékok 70%-a akadálymentes volt. Álom! Gyakorlatilag eljöttünk egészen Barcelonáig vidámparkba, de megérte: száguldoztunk a hullámvasúton, halálra ijesztettek minket a Kruger Hotelben és nyomattuk a chocolate con churrost az arcunkba. Újra gyerekek lehettünk. Szabad gyerekek, akik megélik akadályokkal teli gyermekkoruk egy frissített, örömteli és akadálymentes verzióját.

Abban a három napban úgy vélem, hogy az évfordulónkon kívül valami egészen mást is ünnepeltünk. A függetlenségünket…

A cikk a wmn.hu számára íródott.

 

Minden vélemény számít!