Sikersztorik

“Nekünk kell elmagyaráznunk, milyen a világunk” – Interjú Puha Andreával, a VOUS siket szerzőjével

Sikersztori rovatomban olyan történeteket tárok fel, amelyekből mindannyian erőt és inspirációt meríthetünk. Mesélt már nekem népszerű bloggerina, világutazó szerelmespár, akadálymentes utazási iroda-vezető, és sikeres üzletasszony is. Ez az interjú is igazi csemege: egy kis faluból származó siket hölgy történetét meséli el, aki újságíróként ma már Budapesten él, boldog feleség, a VOUS-nál dolgozik, épp a harmadik diplomáját szerzi meg, e mellett pedig saját blogja is van, amelyben sérült társainak közvetíti: nincsenek egyedül. Kitartása és pozitív hozzáállása útmutatóként szolgálhat számunkra is. 

Hogyan élted meg a gyermekkorod?

Győrtől nem messze, egy kicsi faluban születtem. Csallóközi lány vagyok, szlovákiai magyar. Szerettem a gyerekkorom, olyan volt, amilyennek minden gyerekkornak lennie kell: tele felhőtlen nevetéssel, kacagással, ismerkedéssel a világgal, egy csipet kellemetlen szájmellékízzel, hogy a világ mégsem olyan, ahogyan azt elképzelted, te meg végképp nem vagy a helyeden. Főleg vizuális emlékeim vannak a gyerekkoromról, és érzésfoszlányok. Szavak, mondatok nem maradtak meg akkoriból nagyon, nem tudtam még jól szájról olvasni. Ha mégis, az nagyon élesen, egy-egy szituációhoz kötötten.
Akkor még nem tudtam, mit jelent az, hogy nem hallok, hogy én másképpen működöm kicsit, így elmagyarázni sem tudtam a kortársaimnak, hogy hogyan kell velem bánni. Korán kezdtem olvasni, ötévesen, és azóta is nagy szerelmem az olvasás, emiatt hajlandó vagyok órákat ellopni az alvásidőmből. Mindig a könyvek szereplőinek életébe bújtam el, ha valami túlságosan elviselhetetlen volt számomra a világból.

Siket gyermekként mennyire bántak veled természetesen a körülötted lévők?

Nem sokat fogtam fel abból sem, hogy körülöttem aggódnak, hogy milyen volt az, amikor kiderült, baj van velem – siket is vagyok, meg mozgássérült a bal kezem is. Minden olyan természetes volt, a család és a szüleim támogattak, úgy neveltek fel, hogy bármit meg tudok csinálni.
Ami pedig a kórházakat illeti, meg a fejlesztéseket, az nem volt különösebben trauma. Hozzátartozott az életemhez, azt hittem, az a normális. Szerettem beszélni tanulni, és rehabilitációs kezelések miatt sok olyan életet láttam a kórházakban, a másság ezerféle arcát, ami korán elgondolkoztatott az életről. Sokat hozzátett a személyiségemhez.

Milyenek voltak az általános- és középiskolás éveid?

Vegyes. Voltak rossz időszakaim. Alapjában véve jó gyerek voltam mindig, szorgalmas, kitartó. Azt azért elég erősen belém nevelték, hogy muszáj duplán dolgoznom mindenért hallássérülten, mert több időmbe került. És hát, igazuk volt. Tudod, ha nem hallod az órai tananyagot, akkor azt pótolnod kell, könyvekből, sok olvasással. Ez még középiskoláig nem is volt olyan vészes, de egyetemen már szenvedtem a több százoldalas könyvekkel. Akkor még azt sem tudtam nagyon, hogy hogyan kell segítséget kérni, vagy ha kértem, akkor nem kaptam jó segítséget. Ebben még ma is fejlődésre szorul az oktatásrendszer.

Könnyen ment a barátkozás?

A tanulással nem volt problémám, de a szocializálódással már akadt. Én sem értettem magam még ekkor, nem tudtam, hogyan magyarázzam el, hogyan kell velem viselkedni, hogy be tudjak illeszkedni. A gyerekeknek sem magyarázta el senki. Gondold el, vidéken a kilencvenes években ez még nagyon gyerekcipőben járt. És ennek azért megvoltak a következményei: kiközösítés, kellemetlen napok, hetek. Aztán ezt is megoldottam, mint annyi minden mást is, akkor tanultam meg először, hogy ki kell állnom magamért.
Inkább 1-1 emberrel töltöttem az időt és ők szociálisan sokkal érzékenyebbek voltak, megértőbbek, egyszerűen működött köztünk a kommunikáció és a barátság. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem buliztam, nem szórakoztam, nem láttam világot, vagy ne lázadtam volna. Nem maradt ki semmi sem, csak kicsit nehezebben ismertem ki magam a szociális szabályokon, nehezebben beszélgettem idegenekkel, mert nem hallottam, miről beszélgetnek. Kicsit elhúzódott ez az időszak. Mondjuk erről még sokat lehetne beszélni, de az interjú ne lenne hozzá elég.

7 éve költöztél fel Budapestre és most már nagyvárosi lányként éled mindennapjaidat. Több lehetőséget látsz a fővárosban?

Igen, azt gondolom, több lehetőség van egy fővárosban, mint vidéken. Több helyre jelentkezhetsz dolgozni, minden kéznél van. Ha kiderül, hogy valamelyik munkahelyen nem elég befogadóak veled, tudsz váltani. Ez azért fontos, pláne, ha úgy tudsz igazán jól teljesíteni, ha odafigyelnek rád a kollégák.

Jelenleg a harmadik diplomád megszerzésén munkálkodsz. Mit tanultál eddig és mit tanulsz most?

Először újságíróként végeztem a Kodolányi János Főiskolán, később a BME mesterképzésén tanultam tovább kulturális iparágak szakirányon. Itt az utolsó évben gondoltam egy nagyot, és azt éreztem, hogy gyógypedagógusnak kell lennem, hogy hitelesebben tudjak segíteni a hallássérülteknek. Ekkor kezdtem el párhuzamosan tanulni a Bárczin, levelező szakirányon. Ezt következő félévben fejezem be.

Honnan jött az írói véna és az újságírói ambíciók?

Már gyerekként is tudtam, hogy az írás az a csatorna, amivel a lehető legjobban ki tudom fejezni magam. Mivel korán elkezdtem olvasni, faltam a könyveket, ezért szinte törvényszerű volt, hogy a fogalmazásaim egyre jobbak lettek, és persze, anyu felől is örököltem egy kis hajlamot erre.
Aztán az osztályfőnököm kezdett foglalkozni velem, novellaversenyekre, később írótáborokba jártam, ahol folyamatosan fejlődtem. Egyszer egy újságírónő jött előadni a sulimba, akkor jöttem rá, hogy nahát, vannak, akiknek az a munkájuk, hogy írnak? Akkor én is azt akarom csinálni! És egyébként nála is kezdtem el publikálni még egyetem előtt. Póda Erzsébetnek köszönhetően, mire főiskolára kerültem, már tisztában voltam a műfaji alapokkal, tudtam, miben vagyok erős. Imádtam írni mindig, egészen máig. Néha én is meglepődöm, mennyit változott a stílusom az évek alatt, menyit lehet játszani a stílussal, szövegekkel.

Gratulálok a Szegő Tamás díjhoz! Milyen érzésekkel töltött el, amikor elnyerted?

Azt ugye a Szájkóder blogon megjelent írásaimért kaptam. Nagyon sokat jelentett, akkor éreztem úgy, hogy igen, most talán végre kaptam egy nagyon erős visszajelzést arról, hogy jó, amit csinálok. Egészen addig kétségeim voltak, volt egy adag bizonyítási kénszerem, nem kevés.

Mit érdemes tudnunk a blogodról?

Először privátban kezdtem el írni, hogy a bennem kavargó érzéseket le tudjam tisztázni magamban. Volt egy időszak, amikor túl sok nehézséggel szembesültem a hallássérülésem miatt, és akkor hirtelen nem tudtam eldönteni, ki is vagyok igazán: halló, hallássérült, siket, nagyothalló?
Később a férjem biztatására publikussá tettem a blogot, és azt vettem észre, hogy a gondolataim sokakban egyetértést váltanak ki. Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, és arra is, hogy szükség van valakire, aki megfogalmazza ezeket a dolgokat, hogy a sorstársak is megtapasztalják azt, hogy nincsenek egyedül.

Tudod, aki úgy hall mint én, és hallók között nő fel, gyakran egyedül érzi magát. A barátai többnyire hallók, de ez nem jelenti azt, hogy ő maga teljesen halló problémákat él meg, hiszen hallássérültként is telnek a hétköznapjai. Neki nincs közössége, ahol ezt meg tudná beszélni valakivel. A blogomon viszont találhat válaszokat a kérdéseire. Arra gondoltam, miért ne lehetnék én az az ember, aki ezt a biztos pontot biztosítja?
Az meg csak plusz szerencse, hogy a VOUS  és a SINOSZ Hangforrás oldalán is tudok ebben a témában írni.

Interaktív kiállítással is büszkélkedhetsz, mesélsz erről egy picit?

Ez a blogomhoz kötődik. A BME-n írt diplomamunkám keretén belül csináltam, de később a Vodafone aulájában is látogatható volt ez a kiállítás. Olyan interaktív installációkat találtam ki, amikkel a hallók jobban megismerik a hallássérültek életét, és a szájról olvasást is megértik, kipróbálás útján.
Ez azért volt számomra fontos, mert sokan még nem, vagy nehezen beszélünk a saját világunkról, pedig én hiszek abban, hogy kölcsönösen kell nyitnunk egymás felé. Nekünk kell elmagyaráznunk, milyen a világunk, hogyan kell hozzánk viszonyulni, és így a hallók is könnyebben nyitnak felénk.

 Mi az a három dolog, amire nagyon vágysz az életedben?

Család, karrier, belső harmónia.

Szerinted az íráson keresztül érzékenyítheted az embereket, mint fogyatékkal élő?

Abszolút. Szerintem fontos, hogy olyan módon jussunk el az emberekhez, ahol nem érzik azt, hogy direktben érzékenyítenek. Így rejtetten, kedvesen el lehet csepegtetni az infókat azok között is, akik amúgy nem mennének el például egy érzékenyítésre.

Nagyon köszönöm az interjút és sok sikert kívánok mindenhez!

Ölel:

Minden vélemény számít!