Lelkünk dolgai

Mi is az öregkor, s mit hoz magával?

Ritkán jutok haza, hogy meglátogassam a családom, ezért mindig nagyon izgatottan várom ezt a pár napot. Világéletemben pesti voltam és imádok itt élni, de hazatérve, beleszippantva a vidéki levegőbe elfog egy különleges érzés: körülölel az otthon illata. A családi fészek egy biztos pont, ahol pihenhetek, feltöltődhetek, s ahol mindig nagy szeretettel látnak. Természetesen egy-egy rövid látogatás során azért mindig megvannak az ún. “megszokott körök”, azaz ilyenkor körbejárom a családtagokat.

Bekukkantok a tesóm szobájába, beszélgetek vele. Anyukámmal Honfoglalózunk egyet, vagy nézzük a karibi nyaralókat a Fine&Living csatornán és csorgatjuk a nyálunkat a több száz milliós házakra. A nevelőapummal egy tea mellett megbeszéljük az élet nagy dolgait, a Nagyival pedig megnézzük a Maradj Talpon-t, vagy keresztrejtvényt fejtünk. Imádom a rituáléinkat és ezek a pillanatok mindig nagy örömmel és hálával töltenek el. Vannak esetek viszont amikor fáradt vagyok, rosszkedvű és semmihez sincs kedvem. Előfordul, hogy ez a kedvetlenség és a szobámba való beburkolózás egy hosszabb ott-tartózkodás esetén olykor napokig is eltart és bizony, ilyenkor a család felé sem nézek.

Tudni kell, hogy édesanyám mellett a Nagyikám nevelt fel. Mindig is velünk lakott és ez most sincs másként. A családom elhanyagolásakor általában a Nagyika az, aki leginkább megsínyli a lustaságomat, leggyakrabban őt hagyom ki a sorból. Nagyika 77 éves. Imádnivaló, pogácsaképű, állandóan, teli szájjal mosolygó, csillogó szemű, szeretetteljes kis csoda. A legvarázslatosabb ember akit ismerek. Egy tökéletes nagymama-alapanyag, aki addig etet, amíg van étel az asztalon, hozza a saját fejlesztésű kis teáját és amint észre vesz egy apró szakadást bármely ruhadarabon, már ugrik is megvarrni. A nagymamák nagymamája! De 77 éves. Én pedig önző emberi mivoltomban sokszor nem gyakorlok felé elég türelmet. Nyomasztanak a gondjaim-bajaim, fejemben tengernyi gondolat, őrlődök a problémáimon. Ilyenkor nem mindig van energiám minden kis történetét újra és újra meghallgatni (ugyanis általában másnapra mindig elfelejti, hogy már elmondta őket százhuszonkétszer…), rákoncentrálni, teljes figyelmemet neki szentelni és lelkesen mosolyogni egy-egy izgalmas (vagy kevésbé izgalmas) sztorija hallatán. Ugyan mindig van hozzá néhány kedves szavam, egy kis gesztus, egy ölelés, egy puszi, közös kávézás, de részemről ennyiben ki is merül a Nagyival való foglalkozás. Idős, nem nagyon van közös témánk, más világban élünk már.

Mi is az öregség, s mit hoz magával? “Elhasználódást”, szenilitást, visszafejlődést, elbutulást? Számomra kisebb trauma volt mindig is az, ahogy végigkísértem a folyamatot: hogyan is válik az én aktív életet élő, filigrán, tűzrőlpattant Nagyikámból egy mindig önmagát ismételgető, a szokásaihoz abnormálisan ragaszkodó, kötekedő, feledékeny idős néni. Láttam a leépülését, hogy mi volt és mi lett belőle. Hogy amit régen meg tudtunk beszélni, azt már nem tudjuk. Hogy ami hajdanán érdekelte, az ma már nem. Hogy amit anno értett, arról ma már fogalma sincs. Fájdalmas az öregség. Arcon csap és az élet múlandóságára emlékeztet. Hogy semmi sem állandó, minden változik, minden romlik, öregszik. Fájt ezt látnom azon, akit a világon a legjobban szeretek. Fájt látnom, türelmem sem volt hozzá, hát hanyagoltam. Borzasztóan szégyelltem magamat e miatt, de a tények tények: hanyagoltam.

Aztán 2 héttel ezelőtt minden megváltozott. Szúrt a szíve, ezért Pestre hozta anyukám egy kivizsgálásra. Szerdán jött, a terv szerint pedig már csütörtökön reggel ment volna. Szerda délután, mielőtt elindultam hozzá különösen sokat foglalkoztam a külsőmmel. Hónapok óta nem láttam már, tetszeni szerettem volna neki. Sminkeltem, kiöltöztem, megcsináltam a hajam és a körmöm, és e miatt csak késő délután, fél 5 körül értem be hozzá. Vittem neki keresztrejtvényt, hogy majd együtt fejtünk. Örültem, mert végre egy kicsit foglalkozhatok vele, ezt a délutánt neki szentelem, jól elleszünk együtt. Odaértem nagy lelkesen, csinosan, vidáman és nem találtam a szobájában. Az intenzíven feküdt, nagyon rosszul volt, nem is engedtek be hozzá. Később kiderült, hogy aorta szakadása van és a túlélésre való esélye csekély. Akkor és ott lepergett előttem minden. A nem vele töltött napok, a ki nem mondott szavak, a meg nem hallgatott történetek. Az, hogy olykor hetekig is lent voltam a családnál és összesen kétszer mentem be hozzá, amikor megérkeztem és mielőtt távoztam. Hogy mindig van épp valami fontosabb teendőm, mint, hogy odaüljek az ágyára és meghallgassam a történeteit. Hogy most is előbbre való volt a sminkem, mint az, hogy itt legyek vele. Egyszerűen minden átértékelődött bennem. Borzasztóan sajnálom, hogy ez kellett hozzá, de így történt. Tudom: nem vagyok rossz ember, csak egy ember, tele hibával. De most esélyt kaptam arra, hogy ezeken változtassak. Hogy rájöjjek mi is igazán fontos az életben. Hogy megbecsüljem és minden egyes nap hálát adjak azokért, akiket szeretek. Hogy ne vegyek mindent magától értetődőnek!

Azóta eltelt több, mint 2 hét. Nagyi kikerült az intenzívről, de még mindig kórházban van. Minden nap bejárunk hozzá, fogjuk a kezét, beszélgetünk vele és keresztrejtvényt fejtünk. Őszintén mondhatom, hogy újra látom Őt, az én régi nagymamámat, akire mindig is felnéztem. Teljesen bizonyossá vált számomra, hogy itt nem benne volt a hiba, nem Ő “hanyatlott”, vagy volt fárasztó, hanem én voltam türelmetlen. Átszáguldottam az éveimen és annyi időm se maradt, hogy megálljak egy pillanatra és észrevegyem magam körül a csodát. Most úgy érzem megálltam és látom. Bent, nála a kórházban. Nagyokat nevetünk, megerősödött a kapcsolatunk. Minden egyes alkalommal boldogan megyek be hozzá és feltöltődve jövök haza. Eddig észre sem vettem, hogy mennyi története van, amit még sosem hallottam tőle és annyira boldog vagyok, hogy még itt van és ezeket megoszthatja velem. Én pedig végtelen türelemmel és csillogó szemmel iszom minden szavát!

Ölel:

Fotó: 3diassociates.files.wordpress.com

Minden vélemény számít!