Lelkünk dolgai

Tinédzserkori őrület – megzabolázni a kamaszt?

Más kislány talán Barbie-babára, sminkkészletre, játéksütőre vágyik, én mindig is kistestvért szerettem volna. Ez az álom elég sokáig váratott magára, de végül 13 éves koromban megvalósult. Anyukám terhességének minden szakaszát érdeklődve figyeltem, és a szülés napján izgatottan olvastam fel az instrukciókat a terhességi könyvből. Aztán megszületett. Egészségesen. Mikor először megláttam nem kis csalódottság lett úrrá rajtam, ugyanis ráncos volt, sárga és a legnagyobb jóindulattal sem nevezném szépnek. Igyekeztem anyum előtt mosolyogva “gyönyörködni” benne, nehogy megbántsam és rájöjjön, hogy nem erre számítottam. Azért úgy éreztem van még remény, lehet ebből a kis „csomagból” még szép testvér. Lett is.

Azóta eltelt 15 év, elrepült, mielőtt még felocsúdhattam volna a sárgaság miatti sokkból. Mostanra a húgom beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, tényleg szép lett. És okos is. Meg türelmes. Meg odaadó. Segítőkész, őszinte, illemtudó, egy igazi “álomtestvér”. Aha persze… Hát nem! Tény, hogy élete nagy részében birtokolta ezeket a tulajdonságokat, de az utóbbi években, a kamaszkorba lépve komoly átalakuláson ment keresztül. Mondhatni átállt a sötét oldalra. Olykor azon értékeit, amelyeket mindig is csodáltam benne, véka alá rejti és felszínre hozza azokat, amiktől már 1-2 óra együttlét után azt érzem, hogy a fejem a falhoz csapkodom, mert olyan nem létezik, hogy valaki ennyire idegesítő legyen. Pedig de.

Hazajön, bevágja az ajtót, becsörtet, mint egy kis rinocérosz, ledobja a táskáját és csak beszél, beszél, beszél. Egy szuszra elhadar mindent, mindent, ami másnak nem hírértékű, de őt baromira érdekli, azaz anime, manga, mangaanime és animemanga, kawaii és konnichiwa, milyen cosplay-t látott és mikor lesz a következő mondocon. Mindezt visítva, vihogva, üvöltve. Párbeszéd nem folyik, csak mondja, ömlik belőle a szó, majd miután ránk zúdított mindent, felviharzik a szobájába. Amúgy igen, nekem is jól telt a napom, köszönöm, hogy kérded. Csak pár perce ért haza, de az energiatartalékaim már a béka feneke alatt vannak, és olyan, mintha egy tornádó söpört volna végig a szobán.
Na és ha bünti gyanánt elvesszük tőle a laptopot, urambocsá’ a telefont? Égzengés, földindulás, őrületes hiszti, és kihallatszik a világfájdalom minden gyakorlati következménye: csapkodás és őrjöngés.
Mégis ki vagy Te és mit tettél az én gyönyörű, jól nevelt testvéremmel? Mikor és miért lett Anakinból Darth Vader?

Designed by jcomp / Freepik

Kamaszkor, kamaszkor… Talán hasonlóan vélekedünk a jelenségről, mint más kellemetlen dolgokról: mindenki úgy van vele, hogy “á, velem ez nem történhet meg”! Az én gyerekem egy tünemény, a legédesebb a világon és olyan méltóságteljesen fog átsiklani a tinédzseridőszakon és felülemelkedni minden nehézségen, hogy észbe sem kapunk, de már leérettségizett, méghozzá kitűnő eredménnyel. És ezt talán pontosan azért érezzük így, mert egyes gyerekekről egyszerűen képtelenség elképzelni, hogy mindössze néhány év leforgása alatt képesek egy szerény, jó tanuló csemetéből szörnyecskévé változni.

Majd kijön a szobából. Lenyugodott, miután kitombolta magát az elvett laptop miatt és mosolyogva leül a kanapéra. A fél órás veszekedés nyomai már tovatűntek, béke, nyugalom és szeretet lengi be a szobát. Megkérdezi, hogy mit segíthet, majd felvetem neki, hogy főzzünk együtt, és nézzünk meg egy filmet. Kotyvasztás közben rengeteget nevetünk, elmeséljük egymásnak életünk kisebb mozzanatait, az elmúlt napok történéseit. Vacsora után megölelget, megpuszilgat, és végre újra látom őt!
Boldog vagyok, mert felsejlik bennem a remény, a fény az alagút végén, hogy Anakin mélyen, legbelül még ott van valahol és csak a szeretet eszköze szükséges ahhoz, hogy visszakapjam. Talán holnap ismét Darth Vader lesz, de ma még az én odaadó hugicám, aki pont olyan, mint amilyennek 12 éven át láttam. Egy álom. Kiélvezem eme pár óra minden magasztos pillanatát és szentül hiszem, hogy azért tért vissza hozzám, mert rádöbbent: család csak egy van, amit becsülni kell, és nincsenek a világon olyan emberek, akik ennyire szeretnék, mint mi. Vagy szimplán azért, mert szeretné visszakapni a laptopját…

Bár ez egy jó végszó volna, de szörnyű lenne így befejezni a cikket… Mégis milyen testvér vagyok én, hogy ilyeneket írok a saját húgomról? Szegény gyerek, talán nem is Ő itt a gázos a családban… De igazából indulataim nagy része szeretetből fakad. Hiszen ha nem tudnám milyen angyali is Ő valójában, akkor nem nézném rossz szemmel a kirohanásait sem. Ő az én kis példaképem, és tudom, hogy amiket mond vagy tesz, a hangsúly és a szemforgatás, a flegmaság és hiszti csak a kamaszkori lázadás bizonyítéka, s ezen már egyszer én is átestem. Sosem szabad elfelejtenem, hogy bizony volt, amikor utáltam a világot és mindenkit, aki benne él, de legfőképpen önmagamat. Úgy éreztem, hogy az én sanyarú sorsom nem vetekedhet senkiével, pedig mindenem megvolt. De mára kinőttem ezt, és egy boldog, kiegyensúlyozott felnőtté váltam. Mellettem is volt egy szerető család, és most rajtam a sor, hogy a testvérem támogatása által megháláljam mindezt. Biztassam, hogy elfogadja magát, békéljen meg a külsejével, és ne akarjon mindenkinek megfelelni. Azt mondják, hogy azért olyan édesek a csemeték gyerekkorban, hogy a szülőknek legyen idejük megszeretni őket, mire eljönnek a viharos kamaszévek. Nekem egy pillanat elég volt erre, amikor megláttam Őt a kórházban: ráncosan és sárgán. Tudtam, hogy az álmom valóra vált, kaptam egy testvért, aki csak az enyém. Egy olyan köteléket, amelyet nem vághat el senki és semmi, és együtt átvészelünk MINDENT. A „minden” jelenleg most ez az időszak, de tomboló hormonok ide vagy oda, mit nekünk egy kamaszkor a testvéri szeretet erejéhez képest?

2 Responses

  1. Minden sorát imádtam,ismerős a szitu 🙂 Gratulálok 🙂

Minden vélemény számít!